A vasútállomás méhkasra hasonlított, mindenki kapkodott, csak néhányan álltak lazán a korlátoknak dőlve, zsebre dugott kézzel, mintegy nemkívánatos tárggyá válva a sok siető ember között. Akkor egyáltalán nem erre figyeltem, én a nyugtalanok táborát erősítettem. Mondhatnám úgy is, egyenesen szorongtam, utazás előtti láz, vagy mi. Türelmetlenül figyeltem a fiút, aki a csomagjaimat hozta, elég kellemetlenül is viselkedtem vele, mert úgy láttam, nem vigyáz rájuk eléggé. Igazából csak olyan nemtörődöm kisugárzása volt, amit ki nem állhattam. Az érzés, hogy mielőbb a vonaton kell lennem, el kell mennem innen, teljesen elborított. Miért? Nem menekültem sehonnan.
Nem tudom, azért kapkodva mentem a jegypénztárhoz, ahol egy csinos arcú lány ellenőrizte a papírjaimat. Közben én a fiút figyeltem, a csomagokkal kicsit arrébb várakozott. Rosszindulatúnak nem tűnt, de valami azért sem tetszett benne.
Aztán végre megkaptam a jegyemet, és megkerestük a vonatot. A kalauz egy fülkébe vezetett, ahol akkor még senki nem volt. Magamban elmondtam egy imát, hogy így is maradjon, és egész úton egyedül lehessek – nem gondoltam át, hogy majdnem két napot fogok utazni.
A fiú fölpakolta a csomagjaimat a rácsra, én a kellemetlen viselkedésem miatt a kelleténél kicsit több borravalót nyomtam a kezébe, és elment. Nagyot sóhajtottam, kalapostul lerogytam az ülésre, a kistáskámat megszokásból az ölembe eresztettem, és lefuttattam a szemem előtt a mai reggelemet, az ébredéstől a vonat kabinjáig. Kezdtem megnyugodni. Felálltam, kinéztem az ablakon a zsibongó tömegre, és rémképként átfutott az agyamon, hogy vajon a jó vonaton vagyok-e? Rögtön rájöttem, hogy az úr, aki idekísért ellenőrizte a jegyemet, tehát nem lehet baj. Azért jól magamra ijesztettem.
Megint sóhajtottam egy megkönnyebbítőt, most egy kisebbet, bámultam az ülést, majd igyekezvén jókedvre deríteni magamat, leoldottam a kalapomat, és óvatosan a kalaptartóra helyeztem. Megállapítottam magamban, hogy milyen kifinomult viselet és ugyanezt tettem a kabátommal is, amit miután felakasztottam kisimítottam. Kedves darab volt számomra.
Így már kényelmesebben voltam, körbenéztem a kabinban. Csinos barna ülések voltak mindkét oldalt, és elég hely, hogy kényelmesen elférjen itt egy pár ember.
Mindig nagyon bizalmatlan voltam, és eszembe jutott, hogy többet már nem nagyon leszek egyedül a kabinban, fölálltam az ülésre – tudom, cipővel neveletlenség, de nem bújhattam ki belőle – és ellenőriztem minden bőröndömön a lakatot. Nem értem mi van velem, de nekem olyan fontosak a tárgyaim, és abban az időben nagyon bizalmatlan lettem! Így viszont tény, hogy soha semmit nem is loptak el tőlem.
Fölkerekedtem, hogy megnézzem belülről a vonatot, hogy milyen az étkezőkocsi, meg merre találom a mosdót. Még az első kocsiig sem jutottam, máris számtalan bőrönddel találtam magam szembe, és az utasok rosszalló pillantásokat küldtek felém.A kalauz, aki felkísért a kocsira szolgálatkészen megkérdezte, a segítségemre lehet-e. Mondtam, hogy csak nézelődni szerettem volna, de látom, hogy most nem igazán alkalmas. Erre nevetett, visszakísért a kabinomba, és kedvesen fölajánlotta, hogy amint elindul a szerelvény, szívesen körbevezet. Elfogadtam az ajánlatot, és ahogy beléptem a kabinomba, egy fiatalember kellemes barna pillantásával találtam magamat szembe. Üdvözöltem, majd leültem, hogy ne zavarjam az inasát a bepakolásban. Miután elrendezett mindent, ketten maradtunk, és ő is ugyanakkorát sóhajtott, mint én az előbb. El kellett mosolyodnom, kinéztem az ablakon.
Később még két utassal bővült a kabin társasága, és röviddel miután elindultunk, kellemes beszélgetés alakult ki. Egy anyuka korú hölgy volt még velünk, és a fiatalember egyik fivére, mint kiderült. Érdekes és izgalmas emberek voltak, sokmindenről tudtunk beszélgetni, és nagyokat nevettünk is. A hölgy, aki mellettem foglalt helyet olyan szép és bölcs volt, hogy kellemes vonzalmat éreztem felé, mint fiatal, tapasztalatlan lány. Ezt ő is észrevehette, és mikor a két fiatalember kiment, női dolgokról, az életről, karrierről, házasságról beszélgettünk és én észre sem vettem, hogy telik az idő.
Nem sokkal később megtudtam, hogy három gyermek anyukája – egy kislány és két ikerfiú –, én pedig elmondtam neki, hogy javarészt anya nélkül nőttem fel.
Ahogy beszéltünk és az arcába néztem, minden egyes vonását feltérképeztem. Az apró finom ráncait, és elbűvölt a természetes hullámosra besütött szőke haja és csillogó kék szeme, ami olyan különleges szeretetet és nyitottságot sugározott felém, hogy nem tudtam ellenállni, hogy megnyíljak neki.
Már régen utaztunk, ránk is esteledett, és kezdtem megéhezni, mikor a kalauz kopogott az ajtón, és szabadkozva kért elnézést, amiért késett, és felajánlotta, hogy körbevezet, ha még alkalmas. A hölgy olyan lelkesedéssel küldött, hogy menjek, hát mentem.
A vonatunk most csodaszépnek tűnt. A szőnyegek, a csinos kalapos lámpácskák, a zsúrkocsi és a zsúrkocsit toló lány, minden színesebb volt. Minden ragyogott. Az étkezőkocsi illata megkorgatta a gyomromat, nem tudtam ellenállni egy narancslének, de azonnal elhatároztam, hogy odahívom az utastársakat is, hogy vacsorázzunk együtt.
A vacsora nagyon jó hangulatban telt, rengeteget nevettünk, és mellettünk is jókedvű fiatal lelkűek ültek és bolondoztak. A szakács külön kijött és üdvözölt minket, miután mindkét asztal társasága énekelve kérte a pincért, hogy üzenje meg, milyen mennyei volt a vacsora.
A hangulat csúcspontján úgy éreztem, valami belül megfojt. Fölálltam, mire szinte húztak vissza a helyemre a szavak – ne menjek, de nevetve mondtam, hogy muszáj. Óriási mosollyal hagytam el az étkezőt, közben alig kaptam levegőt.
A mosdóba érve kitártam az ablakot és hagytam, hogy az éjszaka sötét szele az arcomba csapódjon és kifújja a fájó könnyeket a szememből, amik nagyon mélyről törtek föl.
És úgy éreztem, a vonat soha nem áll meg.
Anna Kruza
Szerzői jogok fenntartva.