Volt egy furcsa álmom. Te és én, és nagyon sok idegen, valahol sehol voltunk. Olyan volt, mint egy esős sivatag, ahol a szikra lángra gyullad.
Az idegenek mind ugyanazt a csúf, barna ruhát viselték, és úgy sétáltak körülöttünk, mint az élőhalottak, meneteltek, mint a katonák. Te ott álltál középen, csak egy hosszú farmer volt rajtad, az égre néztél, és hagytad, hogy az esőcseppek, a derült kék égből megérintsék az arcod. Ragyogó, puha és gyönyörű voltál.
Én mögötted álltam, alacsony kis ázott alak, téged néztelek, mikor megéreztem azt a furcsa szagot. Észrevettem, hogy ami az égből esik nem eső, hanem gázolaj. Hogy az ég beborult. Mindenhol, ameddig a szem ellát gázolaj esett az égből. Attól a pillanattól fölötted már nem esett, és teljesen száraz voltál, és akkor azt éreztem, hogy szeretsz.
A gázolaj-eső esett körülöttünk, és mi szárazak maradtunk. Féltem a tudtodra adni, hogy mögötted állok. Ekkor vettem észre, hogy nincs testem. Hogy nem is láthatnál. Megfordultál, keresztülnéztél rajtam, és a szemeid szomorúak voltak. Egy égő gyufa volt a kezedben. Sikítva kértem volna, hogy el ne dobd, de ugyanakkor nem akartalak megállítani.
És akkor egyenesen a szemembe néztél, eldobtad a gyufát, és hagytad, hogy a lelkem porrá égjen.
Anna Kruza
(Szerzői jogok fenntartva.)