Az egyik felemet már neked adtam, talán én nem is tudtam róla. Te biztos nem, pedig neked tudnod kellett volna. Olyan volt, mintha tudtam volna mikor már megláttalak, hogy hazaértem, és a kaland csak most kezdődik. Hogy otthon lenni annyi, mint nálad tudni a szívemet, még akkor is, mikor te máshol vagy. Hogy akkor sem vagy elég közel, mikor már közelebb nem lehetsz, és az érzelmeim irántad örökké csak kiapadhatatlan kút lesznek. Hogy a keserűség nem bizalmatlanság lesz, a fájdalom sem bántás. Hogy a szerelem lángolni fog, de nem úgy, mint másnál. Hogy ez a sajátunk lesz, senki máséhoz nem hasonló, hogy senki sem érti majd csak te és én, és a te és én lesz a mi. Hogy a te már nem ér majd önmagában semmit, és az én sem, mert igazából én nem vagyok nélküled senki, te pedig nélkülem csak egy fél. Hogy belém épülsz majd, én pedig nevetek, mert tudom, hogy nem ezt akartad. Nevetek, mert nem tudsz ellene mit tenni, de igazából nem is akartál soha. Én beléptem, és nem léptem ki, és tudod szívem? Nem is akarok.
Anna Kruza
(Szerzői jogok fenntartva.)