Rajtam a te pólód lenne, te pedig félmeztelenül feküdnél az ágyban, a hajad olyan kócosan, mint minden reggel, a hátadra fordulnál, a tarkódon összefogott kézzel és összehúzott szemöldökkel gondolkoznál. Én felülnék, megtámaszkodnék, és figyelnélek, hogy te vajon min töröd a fejedet ilyenkor, mikor ma még meg sem szólaltunk. Odahajolnék, hogy puszit nyomjak a szádra, és fölkelnék.
Kerítenék egy hajgumit a zoknisszekrény tetején, fölkötném a hajamat, aztán belepillantanék a tükörbe, hogy jó lett-e a kontyom. Te az ágyból engem néznél, ahogy az ajtónál rádmosolygok, és kilibbenek a konyhába. Fölkelnél, hallanám az ágy reccsenését alattad, átülnél a lemezjátszóhoz és kiválasztanál valami jazzt, felraknád, én reggelit csinálnék. Aztán kijönnél hozzám, csókot nyomnál a vállamra, és elmondanád, min gondolkoztál és kíváncsi lennél a véleményemre. Beszélgetnénk.
A lakás pont elég lenne kettőnknek. Minden meglenne, ami kell – egy pianino, kicsi konyha, fürdőkád, meg a nagy fehér szoba, és kicsit mindig rendetlenség lenne, mert sosem mennénk sehova innen.
Nem akarnék mást, csak téged meg magamat ebbe a kis szobába, vagy lakásba, örökkön örökké. Hogy nem kellene foglalkozni a világgal, meg az emberekkel, véleményekkel, kompromisszumokkal, meg körülményekkel, itt csak mi lennénk, és én szeretnélek, olyan nagyon, ahogy imádtad, te pedig aztán zenélnél nekem, és olvasnánk, és sosem unnánk meg.
Néha kinyitnám az ablakot. Attól fellélegzik az ember lelke. Nem biztos, hogy ki is néznék rajta, inkább csak hallgatnám a zsivajt, aminek valahol lehet, hogy a része vagyunk, de mégis kiszálltunk. Mi kiszállhattunk volna, mert tényleg nem bírtuk, mert mi együtt olyan szépek voltunk, hogy az a zsivaly az ablakon túl, ahova úgyse nézek le, nem fogadott el minket.
Elgondolkozom rajta még ma is, mikor törtük egymást össze annyira, hogy már nem tudtuk újrakezdeni. Nem értem, hogy ilyen létezik, hogy nincs megoldás, mikor két ember annyira szereti egymást, mint mi. Azóta neked másod van, mégis sír a pillantásod, mikor rám nézel. Én egyedül vagyok. Egyedül vagyok a fehér szobában.
Az ablakot egy rövid időre nyitva hagynám, lengnének a függönyök. Leülnénk vele szembe a kanapéra, néznénk a függönyöket, és beszélgetnénk, miközben az ujjaidat az enyémre zárnád. Emlékszem, milyen forró volt a bőröd reggelente. Akkor is olyan forró lenne.
Aztán becsuknám az ablakot és jó kedved támadna, táncolnánk, meg nevetnénk, nem lennének szomszédok, akik ránk szólnának és az éjszakába táncolhatnánk magunkat, és sosem fáradnánk el.
Éjjel elhúznám a függönyöket, akkor lenéznék a városra. Éjjel szerettem a várost, mert nyugodt volt, átölelt minket, és el tudtunk bújni. Vicces volt, nem? Te emlékszel még? Mikor átkaroltad a vállam, úgy sétáltunk, egyszerre léptünk, és sehol nem volt senki?
Talán ezek bolond gondolatok, tudom. Kár, hogy a fehér szoba sosem volt valóság.
Anna Kruza
Szerzői jogok fenntartva.