Arra ébredtem, hogy napsugarak csiklandozzák az arcomat. A párna hűvöse engesztelt, amiért fölébresztettek a sugarak. A szemmaszkot a homlokomra toltam, pislogtam, a szélesre tárt ablakon már behallatszott a piac zsibongása. Álmosan nyújtóztam, és kibújtam a paplan alól, a mentaszínű papucskába csúsztattam a lábamat és az ablakpárkánynak támaszkodva kilestem a kedvenc kis méhkasomra. Lent folyt az élet, a virágos, a mézes, pékárus standokhoz siettek a koránkelők. Az egyik zöldséges fiú már intett is nekem lentről, én visszamosolyogtam, és megfordulva a konyha felé vettem az irányt. Körbenéztem reggeli után, aztán úgy gondoltam, hogy valami friss esne most igazán jól.
Egy félcipőbe bújtam, a pizsamablúzom fölé pedig egy hosszú, vékony ballonkabátot vettem és szorosra kötöttem a derekamon. A tükör elé álltam, pompás öltözék. Igazán kifinomult és elegáns. Hozzád, fiatal hölgyhöz illő viselet – hallottam anyám szavait a fülemben csengeni. Felkacagtam. A fürdőszobában egyszerű kontyba tűztem a hajamat, majd egy nagylencsés napszemüveggel fedtem el, hogy nem sminkeltem.
Hát kérem, ezt hívják eleganciának.
A lépcsőn félúton ötlött eszembe, hogy ne is a piacra menjek reggelizni, hanem inkább anyához. Földerültem a gondolatra, hogy mit szól majd az előkelő öltözékemhez. Szaladtam a busz után, a sofőr megvárt és szép napot kívánt nekem. Anya kis palotája három busz- és öt villamosmegállóra volt tőlem.
Mikor végre betoppantam, a komornyik még szinte aludt, ahogy ajtót nyitott nekem. Anyánál későn kelősek a reggelek – vagy csak én vagyok korai. Sosem tudtuk eldönteni.
A komornyik felajánlotta hogy bejelent, amit megköszöntem, és ehelyett kabátostul – cipőstül repültem anya hálójszobája felé. Benyitottam, ő már csodálkozva ült az ágya szélén. Várta a jelentést, hogy ki csönget ilyen korán.
Mikor meglátott, egy megkönnyebbült mosollyal dőlt vissza az óriási ágyba, mondta, hogy megleptem. Hátmég, mikor kibújtam a kabátból és meglátta, hogy pizsamában vagyok, hirtelen nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen rajtam.
Bevetettem magamat mellé az ágyba, kézenfogtam és a plafon freskóit néztük, és megkérdezte mit csinálok nála. Mert már régen látott.
Azt mondtam neki, hogy hiányzott. És elmondtam neki, mit mondott előző nap a rendező, hogy mennyire lehordott, és tehetségtelennek nevezett, és azt mondta, semmiféle kreativitás nincs bennem, és folytattam volna, de anya félbeszakított.
Megkérdezte ki az.
Én megmondtam neki.
Ő legyintett, azt mondta törődni sem érdemes vele. És, hogy én kaptam a szerepet. És ez magáért beszél.
Megkérdeztem tőle, nem vagyok-e unalmas. Hogy nem vagyok-e egyhangú, nem élek-e egy másik világban…
Erre csak annyit mondott nekem:
– Audrey. Nevet a világ, mert te benne vagy.
Anna Kruza
Szerzői jogok fenntartva.